Angolból forditotta : Zsoldos Imre
Kedvelt lirai költeményem
Mongólia nomád gyermeke vagyok. Kora hajnalban keltünk mindig útra. Gyermekkoromban kosárban szoktam ülni a rakott szekér tetején. Abban köszöntöttem a napfényt, ahogyan a teve léptével egyenlő iramban felkelt. Valószinü, hogy akkor éreztem már jövendőbeli költeményeim ritmusát. Amikor megérkeztünk új táborozási helyünkre, minden, - a kék gémek, a fehér köd apró foszlányai, a sziklatömbök csoportja, a változatos dombok, - mind újdonságként hatott rám.
Édesapám odaültetett az ölébe, elibém tartotta a hegedüjét s játszani kezdte a dariganga mongolok „jaakhan sharga tisztán hangzó, hosszú dallamát. Rámnyeritett ez a lóhangra hasonlitó dal. A közelben lévő hegyek szinte megnőttek, a csermelyek vize tisztábban csörgedezett, a madarak éneke dallamosabbá bővült... ennek következtében a kis gyermektest eszközzé vált s az édesapám már nemcsak nekem, hanem rajtam játszott. Költeményemet felhangolta Morin Khuur melódiája a sztyeppe magasztos környezetében.
A nomád gyermek szeret távolról figyelni a dolgokra. Ha látja, hogy egy nomád család helyet változtat a kék káprázat közepette, amely a távolban táncol, édesanyjának jelzi szóban. Anyám és én köszöntjük a helyet változtató nomádokat, ahogy a teáskannát és egy
tálcán a túrót és a kiszáradt sajtdarabokat viszik. Gyermekkoromban láttam a szomjúságtól elaléltakat, hogy milyen nagyra értékelték a vizet hosszú útjuk alatt s mennyire megértették, hogy segitséget kell nyújtaniuk azoknak, akik imádják a földet és egymástól függnek. Azt hiszem, mindez már ekkor beleitatódott jövőbeli költeményeim szövetébe.
A nomád ház tüzhelye mindig olyan mint a világ közepe. A Morin Khuur az oltár mellett pihen. Ezt követi a „hosszú ének. Kipányvázott ló nyerit a pányvapóznánál. Fiatal teve bőg a karó környékén. A szél minthacsak fuvolyázna a füben... A tüz közelében folyik a legenda s a Göncölszekér boltivével boritja be a jurta kis kéménylyukját...
Úgy tünik mintha valamiféle ismeretlen erő szállna belém az égből a földre jöve. Kedves dallam száll föl a földről és száll egyre föl-föl az ég felé, hasonlóan a sztyeppe közepén álló kőemberhez, aki nomád őseink hosszú történelmének nagy századait szemléli. Még ez a mozdulatlan kőrember is velünk utazik a következő évezredbe követvén az idő folyását... A nomádság mozgás, továbbmenés.
Az az érzése az embernek, hogy ez a nomád mozgás a horizont felé, ahol az ég és a föld egyesül, fárasztó. De mi ez a távolság ebben a kiapadhatatlan kivánságban, hogy hosszú legyen a dal, mély a gondolat és érzésekkel telitett a lira? Azért költöztem én el ide, hogy növeljem ismereteimet. Életemnek azok az évei, amiket mint nomád városban töltöttem el, úgy tünnek nekem mintha nomádságom megélésének a valóságai lettek volna. Nomád eredetemnek a felkutatása közben, amikor könyvek és versek szent sorait böngésztem és a város elefántcsont tornyában álmodoztam, a sztyeppe káprázata után vágyodott a szivem. A nomád ember alapvető természete lassú, folyamatos előrehaladás, neki, a távolság ömölve patakzó harmónia, böngészés, sejtelem, kiváncsi jelleg, kedves, daloló szivvel, aki mindent a jó oldaláról néz.
Már régóta beleolvadtam nomád őseim alapvető természetébe. Hittem bennük. Előnybe részesitettem és dédelgettem a nyugalmukat, kellemes dallamaikat. Ez a kellemes dallam lett költészetem veleje.A fából faragott szekér kerekei, amelyek úgy forognak, hogy nem ártanak a fünek, az öregek nyugodt természete, amely elkerüli, hogy virágra lépjenek, a nomádok bizalma, hogy ne tegyenek zárat az ajtóra... úgy tünik nekem, hogy ez az út, ami a tisztasághoz visz minket.
Jön a nomád... a gyermekkor élő, szent képei és az öregek együtt a szekéren nomád vándorútjukon... egyre világosabb lesznek előttem
ezek a szent eposzok, amelyek elhomályosultak bennünk az idők folyamán, amelyeket elfeledtünk! Felébresztik most bennem a gondolat „kékmadarait, behatolnak az agyvelőmbe, s most újra itt röpködnek körülöttem.
1. AZ ÉN TITKOM
Ma még megnemfejtett talány s keresztrejtvény vagyok,
jéghegy, aminek a nagyobb része az óceánban szunnyad.
Gondolataimat szivem mélyében elrejtve őrzöm.
Szülőföldem szimboluma tárolja őket, de megihletnek.
A Természet delejes szépségében létezem.
Örökszép dallamai megnyitják a szivemet.
A messze csillagok és a növények ezrei felfedezték,
hogy vagyok, s az idő érkezése és távozása megnyitott..
A szemcsés homok kilenc szine fel tudta nyitni a bensőmet.
Egy égitestekkel kapcsolatos jel hatni tudott rám.
Boldogok azok a napok, amikor a könnyek megkönnyitenek,
s a koromsötét éj titka megnyithatta a lelkemet.
Ha valaki közülünk figyel rám, az kitágit engemet.
Titokzatos magatartásom eziránt a személy iránt
feltárulásra késztet. A keserü és sárga irigység leve
meg tudja puhitani a szivemet. A harag erős fuvallata szintén.
A nagy Natsagdorj költeményeivel kitágit engemet.
Tudós aggastyánok fennkölt tanaikkal kinyitják a bensőmet.
A gyermekeim, a testem és a vérem kiömlésre késztetnek.
Láthatlan, ismeretlen, megmagyarázhatatlan dolgok ezek.
Engemet a világtörténelem teremtett a mai napig és most kinyit.
Az életem és a harcaim értelmeznek s kinyilásra kényszeritenek.
A hangom, a költeményeim, minden az én legbensőm kitárulása.
Ha honfitársaim szivét megérintem velük, akkor én is megnyilok.
Életem értelmének utolsó pillanata tár majd föl teljesen engemet.
Azok, akik aznap kifejezik tiszteletüket, föltárnak engemet.
A körülöttem felnövő virágok kitárulásra késztetnek.
A múlt jó és rossz emlékei megnyitják szivemet-lelkemet.
Nagyon helyes, hogy a világ bennem pihen elrejtve és hogy
a szivem csücskében eldugott gondolataimat senki sem ismeri.
Minden de minden, minden egyes pillanat kitárulásra késztet.
A világegyetem bennem tárul ki, bennem nyilvánitja ki önmagát.
2. AZ ÉG ÉS AZ ARANY FECSKÉK
A mennyei kastély fellobbant a kék sztyeppe könnyed káprázatában.
Az én szegény fejedelmeim már örökre a mennyben lakoznak.
A távoli sztyeppe szellős szélén, ahol az aranyfecskék fogadnak,
édesapámnak is ott kellene lennie. Az átlátszatlan köd átkuszik
az ég nehézséget támasztó pillérein. Az aranyfecskék azonban
akadály nélkül szállnak át rajtuk szárnyukkal utat törve maguknak.
3. A HEGYEKET SZEMLÉLVE
A terhes hegyek mély gondolataikon méláznak.
A homályos köd bágyadtan epekedve sóvárog,
minthacsak a gyorsan elillant napokon tünődne.
Időnként hosszasan nyög egyet, mint egy erős szél.
Mint a kisebb bajok pillanataiban kiontott könnyek,
Minden levélen a harmat kék gyöngyszemei ragyognak.
Felszáll a köd, elviszi magával a búbánatomat.
Bölcs nyugalommal figyelnek engem a hegyek.
A faágak legenyhébben mozgó kis kilengésekor
A harmatcseppkönnyek lehullanak a nedves levelekről.
A felszálló köd utáni tiszta levegő ragyog a vizcseppektől.
A nap ecsetjének aranyló hegyével sokszinü képet fest.
Az esőfonalak a napsugarakból kötelet kötnek, fonnak.
A büszke hegyormok barnászöld köpenyére ügyes öltéssel
Eleven szineket varázsolnak a virágok a helgyoldalra
S remekszép mintákat szövögetnek a hegy lábához.
Mindenféle tollú madár mintha csak randevúra lett volna hiva
az ágakon ül s varázslatosan gyönyörü kórusdalokra zendit
s uniszónóban dalol fenségesen szép madár-melódiákat.
Minden kő, minden füszál beszáll énekelni a dalárdába.
A hegyek fülüket hegyezve hallgatják kisfiam hangját,
s hangszalagra veszik a mahagoniszinü szolid sziklák.
A kakukk hangja... a nagy khangai* citera zengése-bugása
a hegyek örömteli zengésétől zsong és visszhangzik.
Ha mindenegyes elfonnyadt levél, ami a hegyoldalon hever
mesélni tudna nekünk ezer s ezer élettörténetet a földünkön,
akkor nem mérhetnék fel a nagy hegyek mély gondolatait
az elmúlt őskorszakok egyetlenegy kis pillanatában sem.
Egy jólismert, kékzöldes fücsoport közepén
egy friss, újvirág dugta ki a fejét.
Nem a hegyek hosszan táplált mestermüve-e ez,
ami megtalálta ma itt a formáját és életetre kelt?
Egyfajta erdős, vizenyős, hegyes vidék.
4. ZENÉLŐ KŐ
1. Első dal
Az urna alakú barna homokbuckák ott búslakodtak a sivatagi hőségben.
Egy pindurnyi ér frissitette csak föl a lábukat kanyargó vizével. A kis
csermely medrében a viz alatt, mi, lurkók, egynéhány Yembuu-alakú* követ vettünk észre, ahogyan ott hevert a finom, puha homokban, arra gondolva, hogy ha majd felnőnek, szerencsések lesznek a patakban.
Talán azért, mert a kövek ritkaság számba mentek a régi nagy homokban, aznap, nagyon nagy kedvet kaptunk, hogy játszadozzunk azokkal a kövekkel a kis csermelyben. Hazavittük őket, lovat és más állatokat csináltunk belőlük s játszadoztunk velük. Esteledvén, édesapám szijjostora akkorákat csattantott a hátunkon, mint a mennydörgés.
„Elloptad a csermely köveit?
„Esedezz az Istenhez, az Éghez, hogy irgalmat nyerjél a rossztettedért!
„Tartsd oda a füledet a földhöz, s hallgassad a csermely csobogását!
„Kunyeráld ki tőle, kérd el tőle a hangokat és a dalokat, hogy visszajöjjenek!
Valóban, az élő csermely meghallotta az esdeklődésemet
S kuszott-uszott a távoli messzeségbe.
Fejemet a két térdem közé tettem,
S ahogy illik, megtanultam, hogy kell ebben a világban viselkedni.
Megbántam, hogy azon a rettenentően meleg napon kiszedtem a köveket
a patakból. A lovakat meg az állatokat visszatettem a patakba. S miután
ilymódon jóvátettem rosszaságomat, a csermely csobogásának csacsogó csengése kuncogva visszakullogott.
2. Második dal
Mivelhogy gyermekkoromban azt hittem, hogy a kövek énekelnek
és hogy erős volt bennem a vágy, hogy megtapasztaljam büvös hangjukat,
s abban a reményben, hogy a messziről és az ősidőkből érkező hangokat is fölfogjam, egyszer, egész nap, egy öreg folyó kővel teli medrében sétáltam.
Ahogyan az acélcsapás a köveket megérintette, a hangok felébredtek.
Minden kő a saját maga egyéni módján énekelt és zengett-csengett.
Ha sikerül az embernek meghallania egy messzement patak dallamát,
akkor sok mindenre gondol és megérti az anyaföldet.
Jóllehet hosszú idő eltelt azóta, amióta a csermelyekben lévő kövek abbahagyták a dalolást, megtapasztaltam, hogy nem felejtették el azokat a dalaikat, amelyek örökkévalók. Szülőföldem! Amikor a te kis takaros köveid újfent elkezdenek dalolni, akarva nem akarva megmozdul az ember szive.
Szülőföldem! Születésünkkor mi elválaszhatatlanok leszünk a dalaidtól és attól a zenétől, amely a kiapadhatatlan évek folyásában benne zsong.
Büszke vagyok még a köveidre is. Zeneszerszámok ők számomra.
Amikor ezeket hallgatom, még jobban szeretlek, Szülőföldem!
Yembuu: Egy v-alakú ezüstbuga, amit a régi időkben pénzként használtak.
5. A HOLD EGY ÖREG TEMPLOM FÖLÖTT
A templom mögött magasba emelkedik a hold.
Csillogó tetején Buddha ősi dicsfénye ragyog.
Egy bambuszfurulyából szelid, szomorkás dal száll:
Szomorú, szivszoronongató nosztalgia árad belőle.
A lépcsőzet kőlapjai közötti hasadékban vad füvek
Ágaskodnak az aranytól csillogó Buddha felé vezető uton.
Buddha képe egyre tisztábban tündöklik már előttünk.
Az esti fényben az Élő Buddha birodalma nem látható.
A templom mögött magasba emelkedik a hold.
A Buddha szoborból szeliden szüremlő szürkület
És a mély, szomorkás furulya hangja vigaszt ad
A messze földről idesergelő sok zarándoknak.
Egyszerü alkóvok, ős irásjelekkel teleirt tekercsek!
A felújitott templom mennyei titkok szentélye.
A sziluettek a világ népeinek mély érzéseit vetitik ki,
Hogy megvilágosodjanak, mint Buddha könnyü szive.
Amikor csak óhajtod, nézzél Buddha fénylő képére,
aki ott ül keresztbe-tett lábakkal örökké a trónján!
Szóljon csak a bambuszfurulya, amig szusszal birja,
Aki fujja, mig a hold a templom mögött magasbaszáll!
6. A VÁNDORMADARAK MEGFIGYELÉSE. A TAVASZ HIRNÖKEI
A költő álmatagon ébredt föl havas téli ruhát öltve magára.
Fáradtságot érzett, amit a fennkölt hegyek lengő büvölete okozott.
Az enyhe tavaszi szellő kedvesen megkérte a megigért nyártól
hogy a szénsavas yoghurtnak gyümölcsdús zamatja legyen.
Nem sok ideje annak, hogy a zöld fü elfátyolozta sürüségen áthatolt,
amikor józan volt a szomszéd háznál elfogyasztott pazar ünnep után.
Hogy van az, hogy olyan jóérzés tölti el a ködfátyolos füben?A múltév
őszi ködében a tarka vadkacsák utolsó csoportja még rárikoltott és eltünt.
Mellette elhúzva megvonták a határt szárnyukkal a költő homlokán.
Most a vándormadarak röptét a bizonytalan kék égen veheti csak észre.
A költő homlokán húzott vonalak életre keltek és elszálltak, hogy
üdvözöljék a vándormadarakat, amikor a költőző madarak V a tavasz
hirnökei V megjelentek az égen.
7. ARANY FECSKÉK
Amikor a csendes, nyugodt sztyeppe meséi messze útról hozzánk érnek,
az összesereglett fecskék körforgásos repüléssel köszöntik őket.
Attól fogva, hogy ezek a kismadarak a Halhatatlanság Vizét szétválasztották, nem merték sosem elhagyni a türkizkék sztyeppét.
Sok-sok évvel ezelőtt, egyszer édesapám mellett lovagoltam.
Láttam, hogy fecskék repdestek mindenütt az elhagyott domb fölött,
S valami különleges dolgot kerestek. Most, hogy hosszú idő után
újra visszatérek, ma újra itt látom őket, ahogy szorgalmasan köröznek,
keresve valamit röpdösésük közben.
De azért, ha nem is tudom felfogni, hogy mi a szádéka a meséiknek,
édesapám azt mondta, hogy látta ahogyan egy kis fecske a halálába repült, annak ellenére, hogy megtalálta a Halhatatlanság Vizét. Régen elszomorodtam azon, hogy milyen kár volt, hogy ez a szegény kis madár
valamiképpen nem jutott vizhez.
Egynap azt is elhatároztam, hogy megigértem magamnak, hogy
kérem majd a Halhatatlanság Vizét, hogy a fecskék előtt megtaláljam.
Legelsőnek az édesapám miatt, aki megosztotta fiával a legválasztékosabb és legjobb dolgokat ezekkel az örök mesékkel, amelyek nekem olyan előrelátást nyújtottak.
Sajnos, ebben a rövid időre szabott világban, azok az igéretek, amelyeket az ember a gyermekének tesz, nem mindig valósulnak meg. Édesapám
eltávozott ebből a világból s a fia nem találta meg a Halhatatlanság Vizét.
Amikor a fecskék újfent köröznek a fejem fölött mindig kisért a gondolat,
hogy talán azt kérdezik, hol lelhetnék meg a Halhatatlanság Vizét.
Te, fiam, aki majd öröklöd a családi tüzhelyet és a házat, ahol lakom,
zavaros szemmel mondom neked, hogy most én vagyok az, aki a Fecskék
Meséjét neked elmesélem, ahogy hajdanában édesapám nekem elmesélte.
Az élet, bizony, nem örök, én is elhalkulok, hogy hátrahagyjam a Fecskék
Meséjét nektek.
Ahogy a mese véget ér és megtaláljuk a Halhatatlanság Vizét, az ember
végül valahogy halhatatlan lesz. Vigyed el a Halhatatlanság Vizét a fecskéknek, hogy izleljék meg a sztyeppén, ahol álmaim az Arany Fecskékkel álmukat alusszák... a sztyeppén!
8. A GÉMEK BALLADÁJA
A feketeszemü gémek izgatottan csapkodtak szárnyukkal
s minden tavasszal Mongóliába repültek.
Földreszálltak és kék csőrüket csattogtatták,
ahol csak akarták s tetszett nekik.
Összetársultak a tágas sztyeppén
s a hosszantartó harcban, amit a szokásos helyük érdekében vivtak,
kimerülten rogytak össze.
Ezek a madarak minden évben hozzá alkalmazkodtak
a környékükön lévő emberekhez.
Két tarka tojást tojtak közel a farmerek településéhez.
Ezeket ott elrejtették, istenitve az emberi lényeket.
Ki tudja?
Tiszteletben tartották tán a szüz sztyeppét,
ahol meghúzószkodhattak, ami biztonságos volt számukra.
Nem gyanakodtak rá,
amikor megtojták a tojásaikat,
hogy van egy mondás, ami igy szól :
Ha árnyék esik a frissen tojt tojásra,
az megzápul.
Valaki megfigyelte őket a saját helyükön
és bezsebelte ezeket a tojásokat
és nehézség nélkül hazament.
A két szegény gém ott tocsogott az esővizben
s tépdeste a tollát mintha nem lett volna szárnyuk.
Igy töltötte el a nyarat magára maradva.
Amikor az őszi szél összeborzolta a tollukat
a két gém bement a farmerhez,
aki elvette a tojásaikat.
A farmernek volt egy totyogó kisfia, akinek a cipőjén
Csengetyük csilingeltek s a farmer házán kivül
messzebbre játszott.
Nem vigyázott rá senki felnőtt.
A kis totyogó elmászott, hogy megfogja a gémeket.
A gémek egyre jobban eltávolodtak
a farmer házától.
A totyogó elüzte őket,
nem fogta föl, hogy mit tesz.
Amikor az édesanyja meg akarta szoptatni
háromszor fennhangon hivta őt.
Nem volt sehol sem látható.
Senki sem találta meg.
A farmercsalád összes tagja és a szomszédjaik
mind a keresésére indultak a széles sztyeppén.
Nem találták meg a kis totyogót sehol,
még egy kispajtása sem.
Nem fogták föl, hogy a kis totyogó
szedte el a tojásokat.
Senki sem tudta.
A gémek elrepültek
A farmer jurtája*fölött gémgágogás hallatszott.
Vajon árnyék volt ez csak vagy könnycsepp?
A tüzön lévő edényben a forralt tej foltos lett.
(Nyamjavyn Dorjgotov szószerinti forditása mongolból angolra.)
Jurta V mongol nomád sátor vagy lakás.
9. AZ EMBERI FÉNY BALLADÁJA
Amikor a világ még nem formálódott ki és a nap még nem kelt fel az égen, a ősemberek teste világitott.
A faleveleken fényesek voltak a gyümölcsök és az emberek agyában a gondolatok is fényben ragyogtak. A földön ártalmatlan emberek éltek.
De egyes emberek számára, a fán függő gyümölcsök, egyes helyeken
úgy tüntek, hogy izletesebbek voltak, mig a gyümölcsök világitottak. Amikor eloltották a fényt, ezek az emberek titokban odamentek és a sötétben éltek, hogy ellophassák a szomszédjaik gyümölcseit.
mikor az egyik fényt a másik után kioltották, mindenhol teljes lett a sötétség. Jóllehet ez az idő megszünt, és csak egy legenda maradt föl erről a korszakról, az évezredekig tartó sötétség után a nap fölkelt, Istennek legyen hála! A régi idő megszünt, kiformálódott a mostani időszak, s a fényre sokkalta nagyobb szükség lett, s a napfényből sem jutott elég.
Igyhát a világot, - mindenki otthonát fény disziti, s ennek az lett a következménye, hogy a csillagok idegesitőek lettek.
A jelen pillanatban élő népek elkezdték kencefencélni az arcukat fénylő kozmetikai szerekkel. Ilyenképpen előnybe részesitették azt a fényt, ami másoktól sugárzott feléjük.
Az ősidőkben használt fény egyre gyengébb lett...
Az ártatlan emberek lelkéből surgárzó fény megszünt a földön, az ősidő megszünt s fel kellett újra idézni ezt a legendát.
10. BUUVEI* ANYA VILÁGA
Édesanyám beleszámitja a bolygóinkat is bölcsődalába és igy énekel :
Az a világ számit világnak, ahol a gyermekem született és felnőtt.
BUUVEI, BUUVEI, anyaföld, BUUVEI.
Az én kedves édesanyám együtt ringatja a gyermekét és a világot.
A bölcsődallal elaltatott világ békében él.
Édesanyám világoskék éggel himezi ki bölcsődalát
Ringatja, csititgatja a porontyját igy énekelvén neki :
BUUVEI, BUUVEI, kék ég :
Az ilyen kedvesen elringatott ég békében él.
A föld, amely meghallotta gyermekem nevetését és zokogását
be lett foglalva édesanyám bölcsődalába.
BUUVEI, BUUVEI, világ, BUUVEI, énekli :
Gyengédszivü édesanyám a gyermekét és a világot együtt ringatja el.
Az anyám bölcsődalával elaltatott világ békében él.
BUUVEI, ének vagy gyengéd hang, hogy megnyugtassa, elcsititsa a gyermekeket, hogy aludjanak. Bölcsődal.
11. VÉGTELEN FÉNY
Örömöm lelem benne, ha pirkadatkor fehér, fecsegő kisteve bömböl.
Felvillanyoz, mikor a felhők közül a mulandó holdfény hirtelen kitör.
Lángra lobbanok, amikor késő ősszel a vöröslő szélben gyermek születik.
Felujjongok, ha Yavuukhulan mester harmonikus strófáit hallgatom.
Ragyogok, ha a citera vagy hegedü dallamos hangját magamba szivom.
Örömmel kelek fel a nappal, ha a szellőrózsás kék sztyeppére visz utam.
Örömöm lelem benne, ha vágtathatok mint a szélben lengő zászló karikás
ostorommal a kezemben.
Szeretek hófedte hegycsúcsokra mászni, ahol zergék ugrándoznak.
Szeretek varjútövist és szantálfát használni, hogy szépen hangzó dallamot hallhassak.
Szeretek szemlélődni, hogy megkülönböztessem a kalikót a brokádtól.
Elbüvöl a békés égen csillámló csillagok fénye éjjelente.
Szeretek araszolva feljutni a mély bányaakna csúcsára.
Szeretek dalolni a Szent Yanjinglhama citera húrjainak a hangjára.
Szeretem a költészet kristálytemplomának végtelen fényét figyelni.
12. EGY KÖLTŐ TÖRTÉNETE
A szent emblémát kegyelet vette körül.
Toronymagasra szállt a sürü porfelhő.
A fáradt nap nemkissé vöröses lett.
A kimerült ló dús sörénye lóbálódzott.
A győztes hősök sisakja fényben uszott,
ahogyan épitették a palotájukat.
Őfelsége szivében szokatlan gondolat
villant föl. Nehezen sikerült neki
Leveregetni magáról az utca porát.
Kihirdette a parancsát. Levélpapirra
volt felirva. A tollszerü jegyzet aznap
elrepült, hogy meglelje a kiváló költőt,
akinek a tehetségéről áradoztak.
Szélcsendes hegy szurdokán haladtak át,
sok sekély folyón átszáguldva, több
erős paripa patkója elkopott az uton.
Süvitve rohantak a jólismert költőkhöz.
Fehér, selyemfinom jurtákat állitottak fel.
Száz juhot vágtak le az ünneplésre,
a legjobb italokat öntve a poharakba.
Rohangáztak a pincérek és felszolgálók
a három folyó találkozópontjánál.
Háromszáz tehetséges költőt hoztak össze.
Három hónapig nem tették le a poharukat.
Az sok étel, amiből annyi volt mint a viz,
olyan hamar elfogyott, mint (melegben) a vizér.
Amikor ez a világrengető ünnep befejeződött
Bogd Őfelsége kihirdette a parancsát.
A kétszáz hetven költőt, akiket fogadtak
ezen a speciális ünnepen a palota új helyén,
aranybrokáddal tüntették ki, jutalmazták meg.
Hálás szivvel fogadták ezt a megtiszteltetést
és utána minden visszamentek a szülőföldjükre.
Mindenki szép ruhája fennhéjázásnak tünt.
A gyengéd szivü harminc költő, aki aggódva
irta a költeményeit három hónapig ott kellett
hogy maradjon szigorú fegyelem alatt, fülükben
fájdalmasan zakatoló, csikorgó zajjal,s majdnemhogy
meghalt az éhhaláltól. A költők kinja-baja sosem
ugyanaz mint másoké. Amikor egy madár tépi
a tollait, addig szenved, amig a mellét föl nem
sebzi a fájdalom. Mind szenvedett egy börtön
sötét zugában, de a három költő nem tette volna
le az iróeszközét s boldogan irta a dalait.
Huszonhét költőt szabadon engedtek közülük.
Kitüntették őket aranybrokáddal és tisztelettel
messzi útra bocsájtották őket. A három erős
akaratú költőt, aki megállta a császár vizsgáját,
Arany trónra ültették, s hires koronát tettek a
fejükre, amikor elmentek napokig, hónapokig
tartó útjukra. A világ mint mindig most is tovább
haladt a fejlődés útján, az egyikük a tehetségét
Puha, ledér életstilus változtatással cserélte föl.
Egy másik közülük udvari költővé lett, igyhát
mestere kedvének tett eleget költeményeivel.
Dallamos verseivel magasztalta kiváltságát,
királynőket és hercegnőket mulattatot.
Csak egy választott közülük más utat.
Úgy tekintettek rá a lovagok, mint aki
Fogyatékos, de ő az igazságot kereste.
Járta a hegyeket, ott szundikált, bámulta
A ködöt, nézte az eget zavaros felhőivel.
Amikor lovasok katonai kampányt rendeztek
kengyelt tett föl költeményeinek a kocsijára..
Ahogy a föld forgott a pályáján, ahogy az egész
Nemzet szórakozott, leirta az örök igazságot
anélkül, hogy engedett volna az idő nyomásának.
Igyhát a mongol költő, aki magasztalta a lovasok
történeteit, megjelent. Három méteres lobogót
lobogtatva, erényes honfitársai között is ez a költő
költő maradt, irta a verseit, ennek szentelte egész
életét. Az alkotó munka kiválósága lett, olyan dolgok
megtevésére vállalkozott, amik nem őrizték meg a nevét.
Nem könnyü dolog meghatározni,ha egy halom fehér
jade között válogatunk, hogy melyik a rendkivüli.
Nem volt egyszerü dolog azidőben sem meghatározni
a tehetséget, az isteni ihlet adta bölcsességet.
Lehetetlen pontosan megmondani, hogy ki irta
A Kék Mongólia rendkivül kiváló hőskölteményt.
A nyomai azonban megmaradtak, nem tüntek el
évszázadok kemény igájának a nyomása alatt sem.
13. MEGHIVÓ NYÁRI KÖLTŐFESZTIVÁLRA
Nem festő volt, akit meghivtak, hogy rajzolja meg a szinpadot.
Az istenség határozta el, hogy nyár közepén süssön a nap.
A Sztyeppe Kék Hegyei jöttek messze földről Délibáb-lovakon
Lovagolva, hogy megrajzolják a sajtpiros függönyt a horinzonton,
s hogy a furcsa felhők kékbrokádjaikkal kitöltsék a nagy üreget.
Olyanok voltak mint a szomszédos aggastyánok, akik be- és kifogják
A lovaikat, ha menni akarnak valahova.
Alkalomadtán egy csapat pejszinü csődör csoport is csatlakozott
hozzájuk. A hegycsúcsok szük szurdokaiban fecskék húztak el fölöttük.
Kipróbálták, hogy milyen ügyesen és sebesen tudnak csapdosni a
szárnyukkal sikló repülésben is.
Hellyel-közzel, több mint száz lovas felkantározott lóva rettenetes
nagy csörgést csapott a nyári költőfesztiválon. Az aggastyánok, fa-
botjukkal a kezükben, az isteni inspirációt tiszteletben tartva nagyon vigyáztak a sztyeppén, hogy fölfelé kunkorodó madárcsőrü csizámájukkal
ne ártsanak a virágoknak.
A verebek csicsergésének megfigyelése a nappal szemben, a robogó lovak patkóinak csengése, a legkisebb változás a természet izgalmas
szemlélésében, mi ez minedez? Nem azért van ez igy, mert mindennek
megvan a maga helye és szerepe a térben?
Gyakran megtörtént már velem, hogy óriás nagy tömeg előtt álltam
feldiszitett szinpadon, s záporként zúdult rám a sok taps. Ó Istenem!
Miért nem siettem jobban, hogy nekitámaszkodjam ezeknek az aggastyánoknak a hátához napbarnitotta arcommal, hogy elrecitáljam nekik szavaimmal a lónyerités dallamának változatait?
Ó Istenem! Amikor az ős karaván uton kényszerülve voltam, hogy elhagyjam a tájat és messze menjek szivem legkedvesebb vidékjétől
is, ami szinte jött felém, amikor feléje rohantam és az én mindig békés
édesapám, aki a lovasszekerek élén ment.. és az én édesanyám, akinek
a szeme rajtam csüngött és nézte a fiát és évről- évre tréfálkozott velem!
A kanca teje megerjed, amikor egy ló elkezd nyeriteni a sztyeppén!
A kandallóban szikrázik a tüz, amikor a csillagok csillognak az égen!
A föccstej készités, a vizmelegités és a tüz szorosan összetartoznak.
Nem ez a módja annak, hogy a különféle anyagok összeolvadnak szent
földünkön egyetlenegy szubsztanciává?
Minden visszatér a kezdetéhez és minden eltávozik darabokra törve!
Én is! Beleolvadok a sztyeppébe és szétoszlódom a levegőben. De
mielőtt ez megtörténik az oázis sokszinüségéből, amely vendégként
köszönti a napot velőjével, az a nagy kivánságom, hogy feljussak a fennkölt költészet Szent Yanjinnlhamjára.
A homokbuckák marjának a megérintése kékselyem tincseikkel olyan,
mint a kék teáskannáké, hasonló ahhoz, amikor a gólyák a kis tócsák felé
lépkednek. Sötét kis hasuk csupasz. Kövérkés lurkók rohannak feléjük
kis verebeikkel szinte repülve!
Minden a helyén van. A természetben mindennek van helye.
Az ezüst öntecs hegyek megnőnek, amikor valaki sirásra fakad és kigyúlnak, amikor valaki énekel. A pamutfelhők kirojtosodnak, ha valakit
szomorúság ér és elkezdenek himbálódni, ha valaki elmosolyodik.
Minden mérhetetlen természetét nem tartja-e meg a legegyszerübb disz
külleme?
Lóra szállok s fölemelem ezüstbetétes kengyeleimet fényes, diszesnyelü ostorommal a kezemben., hogy költészetem emelvényéhez menjek V virágokkal földiszidett zöld diszállvány! Az égen keselyük és sasok hüsitik szárnyukat csapdosva a levegőt.Valahol az auditórium teteje fölött káprázatos az azúr!
14. VÁRAKOZVÁN EGY EZÜSTHÓVAL TELI EDÉNNYEL, HOGY
FÖLAJÁNLJAM A BARÁTOMNAK
Költő barátomnak Yu Hsinek
Várom a télben a sztyeppén az én tisztelt barátomat.
Mindenegyes fü hegyén hótincs és fehér virág.
A hóval fedett sztyeppe halmok, dombok fehér kagylóra hasonlitanak,
Szélsebesen viszik magukkal kelet utolsó hullámainak tisztafehér dalait.
Mesterem, egy Csendes Óceánból kihalászott kagylón közölte, fújta el tisztán hangzó felhivását, hogy költeményeimet publikálja.
Neked küldöm most ezt a dalomat a Hét Halom zenélő haváról.
Hallgassuk meg együtt a nagy Tejút alatt, ahonnét ez a keleti dal száll.
Vegyitsed el tintádat az ezüst edény havával és fessed le a sztyeppét!
Diszitsd fel prófétai ecseted hegyét csillogó kristályhópelyhekkel.
Kelet hieroglifikus irásjeleiben, a hópelyhekből összefont szavak olyanok
mint a nyaklánc.
Ebben költeménykötetedben sztyeppén dalai évezredekig zengeni fognak!
15. MINDEN RAGYOGÓ PILLANAT
Legragyogóbb fényt csak sötétség tud szülni.
A szürkületben a nő sokkalta gyönyörübb lesz.
A fülbevalók csak este tünnek fel ragyogásukkal.
A felnyergelt tenyészménesek éjjel csillognak.
A Gudmuda virág este nyilik csak ki.
A honvágyó lovak pitymallatkor nyeritenek.
Ha dalt hallgatunk esteledvén más lesz a hangulatunk.
A legerősebb fényt az emberi szeretet sugározza.
A napfény akkor a legerősebb, ha a felhő utat nyit neki.
Csupáncsak a karma (életösztön) ad erőt az igazságnak.
Az üstökös fénycsóvájában a fény rendkivülivé lesz.
A világegyetem felragyog, ha gyermeknek adunk életet.
16. HABOZÓ KÖD A KÉKTÓ PARTJÁN
Felszállt a habozó köd a Kéktó partján. -
Ez volt a legsötétebb, legmélyebb éjszaka sürü fellege.
A tizenhatodik hold harcolt a fényes palotáért.*
Oh, az arcát felhő takarta!
Finoman reszkető esőcseppek csiklandozták az arcát,
verték a pálmafa leveleit mint ahogy a zongora billentyüket ütik.
Kiugró fák... alig látható ég... köd és homály...
Szitáló eső... lelapitott fü... vizáztatta ruhák...!
Pontosan 800 évvel ezelőtt, ezen a szük ösvényen,
ki ment, kivel, ezen a lelapitott füvekkel fedett uton?
A legkisebb szégyenérzet sem volt észlelhető rajtuk,
de a mongol szerénységből fakadó szégyenérzet mégis felteti
a kérdést, hogy vajon ki tanitotta ezt nekünk?
Az aggastyánok tanitásának az égisze alatt tanultuk ezt meg.
Mély komolysággal közeledtek a legmagasabb átjáró felé,
amikor számtalan esőcsepp hullott le rájuk mint valami varázsige,
ami cérnává lesz és átmegy a tüfokán, hogy egysoros verset irjon.
Odaadtad a kezedet, de nem az egész testedet.
Mint költőhöz illik, csupáncsak a szépség érdekelt.
Népmesét szándékoztál mondani virágcsokorral.
Nem nemi vágy hajtott, hogy finom kezét érintsd.
A felszálló köd a Kéktó partján már a történelemé.
A kép már csak álmositó emlékeket jelent számodra.
A függöny fedte, szuroksötét, a messzi sztyeppén
Senkit sem érdekel mostmár többé ez a kalandunk.
A faágak közti nyilásokon átszürődő kiváncsi fény
megvilágitja a sátrat, a leveleket, ránkszegezi a szemét.
A Kéktó közelében, te és én egymás szemébe nézünk.
A vizfeletti ködfelhő mindkettőnknek menedéket ad.
Kéktó, 1993 július.
*A tizenhatodik hold a teli hold utáni első nap.
17. OLYANOK A SZEMÖLDÖKEID, MINT EGY REPÜLŐ GÉM SZÁRNYAI
Olyanok a szemöldökeid mint egy repülő madár szárnyai.
Messziről idelebegő sziluetted úgy szállt errefelé hozzánk
mint egy célját célbavevő, csendes légi deszant madár,
Ide-oda repülve a mormogó, zúgó-búgó tenger felett.
Mintha csak találkozniuk kellett volna egy hosszú út után
előző életük-hozta, karmájuk-ajándékozta áldásaként.
Úgy találkoztak mint a bodifa átalakitható képességei,
Száznyolc pici mag bezárva mindenegyes kis hüvelyben.
Vidám lépteid, amelyek lehetséges, hogy felém tartanak,
Örömteli módon kopognak mint a tangóharmónika ritmusa.
A Galbarvaasin fa* adta kellemes illatot messze partokról
hozta el szárnyán hozzám egy kedves-kecses-kellemes szellő.
Több mint negyven évig lovagoltam, volt a lábam kengyelben,
küzködtem hegyekre föl, nem keresvén a könnyü ösvényeket,
beleunván a világ zajába, többre értékeltem mindenkor a békét,
és a viharos évek vad vágyait is villámgyorsan elfojtottam.
Az idő gondtalan madarai elszálltak
A sziv lángja költeménnyé kristályosott.
Szemöldökeid, mint a repülő gém szárnyai...
Yanjinlham istennő** vezet-e majd el hozzám téged?..
Minthogy a sors-adta útkereszteződések elkerülhetetlenek
A zöldszinü, szivalakú levél életvonalain
Úgy tünik, hogy az ember élete a repülő gém szárnyai alatt
Negyven évig eléri a nyugodt élet időszakát.
A suttogó, büvös mantrákat mormoló, olvasót pergető,
száz mérföldre messze, szabadságról gondolkodik.
A lótusz ülésben szemlélődő anya ragyogásában,
én a szemöldököket, a repülő gém szárnyait észlelem.
.
Mitikus fa a buddhista filozófiában. Különösen is ismert Mongóliában, Indiában és Tibetben.
** Buddhista istenség, a költészet ihletője, múzsa.
18. NÉGY PIROS LEVÉL
1.
Mig nyirkosak lettek vörösfenyők a dermesztő hidegben
A fényes, piros levelek, mint a meggyújtott tüz lángolnak előttünk.
Hasonlitanak a két irányba rohanó útkereszteződésekre,
Mint a levelek erezete, amely az életutunkra emlékeztet minket.
